76 éves korában távozott Popper Péter, akinek elvesztése egy egész ország szívét megviselte.
Egyszer valaki így fogalmazott róla: "ítélkezés nélkül figyelt..." Valóban, amit észlelt, amit hallott, amit megélt, olyan művészettel alakította mondatokba, mint ahogyan egy szobrász formálja az agyagot. Szavaival életre keltette az országot - írta róla egy korábbi cikkében az Újságmúzeum. Popper Péter most ünnepelte volna 91. születésnapját.
A felnőttkorába lépve a gyermekéveiről így mesélt: "A háború során olyan tapasztalatokat szereztem, amelyek világossá tették számomra, hogy sem a családom, sem Isten, sem más nem fog megóvni. Az életem sorsa kiszolgáltatott, a véletlen irányít. Ebből adódóan a szigorú hit és vallásosság fokozatosan eltűnt belőlem. Csupán egy üresség maradt, egyfajta szellemi sóvárgás."
És Popper Péter kíváncsisága a haláláig kitartott. Egyszer őszintén kimondta, hogy nem tűzött maga elé nagy célokat, mi több, ha csak lehetett, kerülte a sorsfordító választásokat. Így fogalmazott:
"Amikor hívtak, mindig ott termettem. Ha ellöktek, csak tovább léptem. Az életemet úgy éltem meg, mint egy tenger, tele áramlatokkal. Ráhelyezkedtem egy-egy áramlatra, és engedtem, hogy magával ragadjon, bízva abban, hogy egyszer csak partra érkezem..."
Számos médiumban, legyen az újság, rádió vagy televíziós műsor, megjelent már. Több tucat könyv szerzője, és ha szükség volt rá, szívesen osztotta meg tanácsait. Fő kutatási területe a pszichoterápia, a társadalmi beilleszkedési zavarok, valamint a valláspszichológia volt. Egy alkalommal így fogalmazott: "Hat-hét éves korában a gyerekeket egyfajta futószalagra állítják, ahol a tanárok két oldalról figyelik őket, és minden órán egy-egy adag tudást adnak át. Egy kis matek, egy kis történelem, egy kis magyar nyelv és irodalom, egy kis biológia. Ez a futószalag évek hosszú során halad, miközben a tanárok folyamatosan 'szerelgetik' a tudást a gyerekekre..."
Popper, a zseniális sportpszichológus, egy valódi mestere volt a vereség és a kudarc elfogadásának. Egyik beszédében arról értekezett, hogy mennyire fontos megértenünk: az élet nem csupán győzelmek sorozata. "A világban, ahol élünk, elkerülhetetlenek a vereségek. Nem tanuljuk meg, hogyan dolgozzuk fel a kudarcokat, és így gyakran gyorsan a kétségbeesés fogságába kerülnünk" – hangsúlyozta. Valóban, ennél szebben és tökéletesebben nehezen lehetne megfogalmazni azt az ars poeticát, amely így szól: "Aki képes elfogadni, hogy nem szükséges minden szerelemből, kapcsolati szálból, üzleti vállalkozásból vagy hivatásból győztesként kikerülnie, az belsőleg rendkívül szabad lesz. Az élet számos olyan nézőpontja nyílik meg előtte, amelyet csak akkor észlel, amikor a földön fekszik."
Nem tudott és nem is akart leállni a munkával. Már legyengült állapotban, leginkább csak otthon volt, amikor bekopogott hozzá a halál. Mielőtt elindult volna a végtelen felé, 2010 áprilisában világgá kürtölte fájdalmasan szép gondolatait. Egy lapban jelent meg mindez, amelyet úgy címzett, hogy: "Barátaim, fiam, lányom, szerelmeim, munkatársaim, szétszórt rokonaim." Aki olvasta, soha nem felejti. Benne volt minden. Nagypéntek éjszakáján kapott szívrohamot, és intenzív osztályára szállították. Ott már kevés látogatót fogadott. Üzent is egyben, hogy most hagyják őt a maga harcával, ám a sors mintha az utolsó íráshoz is muníciót adott volna neki, mert ez jelent meg abban a levélben:
Kérésemre Kati egy erős védelmet épített körém, de csak egy őrült nő volt képes telefonon keresztül áttörni ezt a falat. Előadást akart tőlem. Mondtam, hogy éppen az intenzív osztályon pihenek. Megkérdezte, mit csinálok ott. Haldoklom – feleltem. Kis csend következett, majd ő így szólt: "Különben hogy vagy?" Különben? Hát, köszönöm, jól vagyok...
2010. április 16-án, 76 éves korában távozott el Popper Péter, akit nem csupán élettársa, Katalin, és fia, Gábor, hanem az egész ország mély fájdalommal gyászol. Élete és munkássága sokak szívében él tovább.
