A kapa apoteózisa: A Föld szolgájának ünnepe A kapa, ez a hagyományos mezőgazdasági szerszám, évezredek óta kíséri az emberi civilizációt. Nem csupán egy egyszerű eszköz, hanem szimbóluma a földművelés művészetének és a természet tiszteletének. Az apoteó

Körtevirágzásra ébredek. Kapálni akarok még reggel, csak utána indulnék a borversenyre. A kóstolás, pontozás úri hóbortját csak mezei szorgalommal bírja el a lelkiismeretem. A körte viszont kivirágozza kezemből a kapát, csak szívom magamba az áprilist, szellőztetem a lelkem, mint a pünkösdi apostolok. Apró lángnyelvek a szőlőn, a Furmint még csak bibircsókos a tavasztól, a Nektár, a Pátria már vitorlát bont, ujjongva nyújtózik a hosszú alvás után. Tücskök pattognak a domboldalból, méhek körhintáznak a körtekoronán. Mégis van értelme élni, azt hiszem.

Zalakarost simogatja a napfény, amikor Keszler Viktorral együtt gurulunk be a rendezvény helyszínére. Bent már Dóka Éva férjével, Tarsoly Robival készítik elő a kulisszát, miközben a zsűri tagjai kezdenek megérkezni, és egyre gyűlnek a zsűrizésre váró tételek. Három asztal, három bizottság: belövőbor, rövid egyeztetés, és a jókedv mellett egy szigorú pontozási rendszer. A kóstolás végén gyors eszmecsere következik, ahol megvitatjuk, ki miért lett a figyelem középpontjában, ha valami kilógott a sorból, mit éreztünk hiányzó elemnek, és mit értékeltünk kiemelten. Hallgatom Győrffyné dr. Jahnke Gizellát és Kovács Barnabást, miközben tanulok tőlük. Tavaly az érett fehérborok és a rozék domináltak a szekcióm, idén viszont az illatos fehérek viszik a prímet. Egy-két figyelemre méltó Sauvignon blanc, zamatos Cserszegi és egy különleges Nektár is felkeltette az érdeklődésemet. Ráadásul a csúcsbizottságban a kategóriák három legjobb tétele is elém kerül, és egy kivételével az általam győztesnek választott borok megegyeznek a többiek döntésével.

Az összesítés gyorsan elkészül, de az ünnepélyes kihirdetés csak néhány nap múlva következik, addig pedig egy ízletes ebéd mellett beszéljük meg a délelőtt eseményeit. Mögöttünk már mind a százharminckét nevezett tétel, vegyesen "forgalmi" és "kistermelői" palackok. Zalában nem jellemző a pártoskodás; mindenki a saját vagy a szomszédjának borát kínálja. Simon Zoltán már-már összetűzésbe keveredik, amikor valaki szódát merészelt kérni a rozéjába; Csörnyeföldön, ahol Bussay László "élettársaként" nőtt fel, ez nem éppen megszokott. Ismerősöket most elkerülöm, inkább olyan borokat keresek, amelyekről nem sokat tudok. Malbec és Turul Olaszfalváról, Varga Zoltántól. Generosa Becsehelyről, Papp Gábortól. Pölöskei muskotály Letenyéről, Rózsás Zoltántól. Rozália Petriventéről, a Nagy-Rodek Pincészettől. Bianca Zalaszentgrótról, Léhart Tamástól. Cabrio (!) Zalaapátiból, dr. Kocsis Lászlótól. És most következik a meglepetés. Alig néhány hete búcsúztam el a magyar Zefírtől, és lám, most itt van, újjászületve! Rávetem magam a palackra, micsoda kincs ez, otthon biztosan imádni fognak érte!