Az abszurd zenei korszak, amikor Jugoszlávia húsz évre Mexikóvá alakult, egy különös időszak volt, amikor a dallamok és ritmusok határokon átíveltek. Képzelj el egy világot, ahol a mariachi zenekarok a balkáni népzene dallamaival egyesülnek, és a szamba ü
Mariachi zenekar a jugoszláv panelházak előtt, egy 1977-es lemezborítón – Forrás: Deezer. Képzelj el egy színes pillanatképet, ahol a hagyományos mexikói zene találkozik a szocialista építészet ridegségével, megidézve egy különleges korszak hangulatát. A zene és a városi táj kontrasztja egyedülálló vizuális élményt nyújt, amely a nosztalgia és a kultúrák keveredésének varázsát hordozza.
1948-at írunk, a második világháború utáni zűrzavaros időszakban, amikor Sztálin és Tito közötti viszályok végre a felszínre törtek. A két vezető hivatalosan is eltávolodott egymástól, és Jugoszlávia, mint egy elszigetelődő szocialista állam, a nyugati és keleti blokk közötti űrben találta magát. E konfliktus nem csupán politikai következményekkel járt – Jugoszláviát kizárták a Kominformból, Tito rezsimje pedig nem csupán bebörtönözte a valós vagy vélt szovjet szimpatizánsokat, hanem sok esetben meg is szabadult tőlük végleg – hanem kulturális vonatkozásai is voltak: a Szovjetunióból érkező, szovjet propagandát hirdető filmek és zenék betiltásra kerültek. Ezzel szemben az Egyesült Államokból érkező hollywoodi filmeket, bár nem voltak hivatalosan tiltva, szigorúan cenzúrázták és ellenőrizték a hidegháború idején, hogy biztosítsák a propagandát és a politikai ideológiát.
A jugoszláv kormány számára elengedhetetlen volt, hogy belföldi mozikban is kínáljanak filmeket, miközben Tito igyekezett egyensúlyt teremteni a keleti és nyugati kultúra hatásai között. Ekkor lépett színre Mosa Pijade, Tito egyik tábornoka, aki Párizsban mélyebb betekintést nyert a mexikói kultúrába. Pijade szokatlan ötlettel állt elő: javasolta, hogy terjesszék el az olcsón importálható mexikói filmeket, bízva abban, hogy azok forradalmi szellemisége a jugoszláv nép szívéhez is eljut. Tito támogatta ezt a kezdeményezést, és így Jugoszláviában megkezdődött a mexikói filmek vetítése. A nézők hamarosan beleszerettek a latino mozik világába, majd ezt követően a mexikói zene is hatalmas népszerűségnek örvendett az országban, hosszú távú kulturális kötődéseket teremtve.
Jugoszlávia ebben az időszakban szinte kizárólag mexikói sorozatok és filmek bűvöletében élt, amelyek közül kiemelkedett Ismael Rodríguez 1947-es mesterműve, a Los Tres García, valamint Emilio Fernández 1950-es Un día de vida című filmje, mindkettő hatalmas népszerűségnek örvendett a közönség körében.
Mexikó távolinak tűnt, és alig volt esély arra, hogy mexikói tankok bukkannak fel a jugoszláv határon. A legérdekesebb azonban az, hogy a mexikói filmek mindig a forradalom témáját boncolgatták. Az "Un Día de vida" annyira népszerűvé vált, hogy a volt jugoszláv államok nyugdíjasai még ma is úgy tekintenek rá, mint a világ egyik legismertebb alkotására. Érdekes módon ez a film szinte teljesen ismeretlen más országokban, még a mexikói filmes portálok is csak ritkán említik. Ezt a jelenséget írta le Miha Mazzini egy regényében, amely a Yu-Mex korszakot dolgozza fel, és akire később még visszatérek.
A forradalmi témájú filmek, különösen a mexikói forradalmat bemutató alkotások, az ötvenes évektől kezdődően mély hatást gyakoroltak a jugoszláv közönségre. A filmekben felcsendülő mexikói dallamok és a színészek hagyományos öltözködése olyan erős vonzalmat keltett bennük, hogy egy különös kulturális összeolvadás született.
A Yugoslav és Mexican szavak kreatív fúziójával született meg a Yu-Mex, a jugoszláv-mexikói zene, amely lavinaként söpört végig a színtéren, és közel húsz éven keresztül dominálta a helyi zeneipart.
A jugoszláv énekesek sombrerót és mexikói öltözéket húztak, így jelentek meg a lemezborítókon, a fellépéseiken, és mariachi, illetve ranchera zenéket kezdtek írni és előadni, amik óriási siker arattak. A hangzás annyira hiteles volt, hogy első hallgatásra nem is sejtenénk, hogy a dalok nagy része szerb vagy horvát nyelven született, de többen énekelték az eredeti spanyol nyelven is ezeket a szerzeményeket. Mindez abban az abszurd, kultúraötvöző korszakban történt, amikor Gojko Mitić szerb származású színész Winnetou-t játszotta az NDK legendás indiános kalandfilmjeiben.
A Yu-Mex zenészei sokoldalúan mutatták meg tehetségüket, hiszen szólóban, duóban és csapatban egyaránt alkottak maradandót. Közéjük tartozott a mindig sombrerót viselő, belgrádi születésű Ljubomir Milić, valamint Ana Milosavljević, Krste Kitanoski, Slavko Perović, Nikola Karović, Rade Marić és Miroslava Mrdja. Emellett a Trio Tividi hármas is jelentős figyelmet kapott. Az előadásaik gyakran újraértelmezték a klasszikus dalokat; például a Magnifico kvartett lenyűgöző interpretációban adta elő a népszerű Cucurrucucú Palomát. Predrag Gojković 1963-as "Naša Jesen" című dala pedig a mai napig megőrzi álomszerű érzékenységét és finom dallamait, kiemelkedve a zenészek gazdag palettájából.
A Yu-Mex a mexikói és a balkáni zene meghökkentő, de amúgy abszolút működőképes fúziója volt, ami nem ragadt le az egyszerű másolás szintjén: az előadók saját képükre formálták a dalokat, Nikola Karović és Slavko Perović Oči Jedne Žene című számán például hangsúlyosan érződnek a balkáni hatások.
A Yu-Mex fenomenális népszerűségnek örvendett, hiszen Slavko Perović, a műfaj egyik kiemelkedő alakja, a hatvanas években több mint egymillió lemezt értékesített egy olyan országban, amelynek népessége akkoriban alig 20 millió főt számlált.
Ahogy Alvaro Amador Muniz, a Yucatán Magazine történész szerzője megfogalmazta, "a mexikói kultúra eufóriája nem tartott sokáig", és Jugoszlávia fokozatos kulturális nyitásával a műfaj a 70-es években kezdett háttérbe szorulni. Ennek ellenére az 80-as évek elején még mindig számos ilyen lemez látott napvilágot. A Yu-Mex-hullám, amely TikTokon is népszerű mémesedett, az Egyesült Királyság egyik legnagyobb rádióállomásán, az NTS Radio-n is jelentős figyelmet kapott. E különleges adásban a műfaj legjobb slágerei kerültek bemutatásra. A teljes válogatás pedig itt hallgatható vissza.
A Yu-Mex története továbbá a kortárs irodalomban is visszaköszön, kialakulásával a műfaj máig legnagyobb, fent már hivatkozott krónikása, Miha Mazzini szlovén író Paloma Negra című 2012-es regényében foglalkozott részletesen.
Mazzini figyelmét annyira megragadta a bolhapiacokon gyakran feltűnő Yu-Mex lemezek színes borítói, valamint a sombrerós jugoszláv énekesek látványa, hogy elhatározta, hogy könyvet ír róluk, és alapos kutatásba kezdett. "Minden a helyi bolhapiacon fellelt lemez borítójával indult" - osztotta meg Mazzini a weboldalán, hivatkozva Ljubomir Milić lemezére. "Felfedeztem, hogy a volt jugoszláv országok bolhapiacain rendre rábukkantam ezekre a lemezekre, ahol szerbek, montenegróiak, horvátok és macedónok mexikói öltözetben énekelnek – néha spanyolul, de többnyire a saját nyelvükön – a csodás Mexikóról, ahová valószínűleg soha nem jutottak el. Ezek a felvételek a kommunista rendszer és a zárt határok időszakában készültek."
A Yu-Mex történetének írásbeli feldolgozása szinte teljesen hiányzott, ezért Mazzini úgy döntött, hogy az olvasók segítségét kéri, és ezzel megnyitotta a kapukat a lenyűgöző történetek előtt, amelyek a műfaj eredetiségéről és hatásáról tanúskodtak. "Mindenki emlékezett, hogy a szüleik mennyire szerették ezt a zenét, és Jugoszláviában a rockerek azok voltak, akik kifejezetten utálták ezeket a dalokat" - idézte fel Mazzini a beszélgetéseit. Az emberek mesélték, hogy az 50-es és 60-as években mely Yu-Mex slágerek voltak a szüleik kedvencei, és sokan felfedték, hogy az utolsó kívánságuk az volt: halálos ágyukon még egyszer hallhassák a legjobban szeretett jugoszláv-mexikói dalokat. Mazzini még egy svédországi klubtulajdonost is megemlít, aki arról számolt be, hogy a volt jugoszláv államokból érkező vendégei mindig mexikói dalokat énekeltek, miután jócskán ittak.
Mazzini 2013-ban, a Paloma Negra megjelenését követően egy figyelemre méltó dokumentumfilmet is készített, amely a témát járja körül. Ez a film ingyenesen megtekinthető a YouTube-on, és számos, a Yu-Mex aranykorából származó megszólalót vonultat fel.
Bár arról nincsenek feljegyzések, hogy maga Tito rajongója volt-e a műfajnak, vagy járt-e valaha Yu-Mex-koncerten, azt tudni lehet, hogy a diktátornak még szobrot is állítottak Mexikóvárosban. Ez nem véletlen, Tito kezdeményezésére ugyanis Jugoszlávia 1946-ban közeledni kezdett Mexikó felé, és évtizedeken át tartó jó diplomáciai kapcsolatot tartottak fent. Mexikóból háromszor érkezett három különböző elnök Jugoszláviába ilyen-olyan diplomáciai látogatásokra, Tito pedig regnálása során kétszer járt Mexikóban, először 1963-ban, majd 1975-ben (lásd a cikk elején látható fotót), amikor öt napig vendégeskedett Luis Echeverría Álvarez akkori mexikói elnöknél.
