Schumacher Vanda megosztotta tapasztalatait betegségével kapcsolatban, ezzel is felhívva a figyelmet a nehézségekre és a küzdelmekre, amelyekkel szembesült. Az őszinte vallomása érzékelteti a harcát, a reményt és az erőt, amelyet a gyógyulás érdekében moz
Schumacher Vanda régóta tudja, hogy ADHD-val küzd, ennek ellenére a hivatalos diagnózis a mai napig várat magára. Gyermekkora óta tartó kálváriájáról őszintén beszélt az Egy ritmusban legutóbbi adásában.
Sokszor előfordult, hogy vidéken, családsegítő keretein belül beszélgettünk erről a témáról. Az összes tünet egyértelműen jelen van nálam, de mindig úgy tűnt, hogy a válasz az volt, hogy „rendben, akkor próbáljuk meg másképp”. Az IQ teszt eredménye alapján pedig azt mondták, hogy nem vagyok autista. Viszont az ADHD minden egyes tünete megjelenik, és még mindig nem merik kimondani, hogy ez lenne a diagnózisom. Felnőttként ez még inkább problémát jelent, és ezt saját bőrömön tapasztalom. Nemrégiben, körülbelül két-három hónapja, felkerestem egy pszichiátert, hogy elmondjam, időnként ingadozik a helyzetem: van, amikor jobban érzem magam, és van, amikor sokkal nehezebb. Jelenleg hatalmas nyomás nehezedik rám, mert rengeteg helyen próbálok helytállni. Elérkeztem ahhoz a ponthoz, hogy felnőttként tudatos döntést hoztam: szembe kell néznem ezzel a problémával, ezért elmentem pszichiáterhez. Beszéljünk róla, és ha szükséges, írjon fel gyógyszert. Az Egyesült Államokban sok barátomnak van ADHD-ja, és különböző gyógyszereket szednek rá. Mindenki csodálkozik, hogy képes vagyok funkcionálni úgy, hogy a tünetek mind megjelennek, és ezt mások is észlelik rajtam. De itthon, Magyarországon ez a téma még mindig tabunak számít. Nagyon nehéz eljutni arra a pontra, ahol felnőttként valaki valóban foglalkozik ezzel a problémával.
"Az általános iskolát egy olyan iskolában kezdtem - egy sima, egyszerű vidéki általános iskolában -, ahol a nagynéném volt az igazgató. Így persze, hogy felvettek, és persze, hogy az volt, hogy nem lehetett kirúgni. De minden egyes héten küldtek fel az igazgatóiba, hogy én vagyok a rossz, hogy én vagyok az, aki nem figyel órán. Sosem tudtam, hogy hol tartunk, amikor olvasni kellett. Utána ebből lett egy olyan szintű szorongás, hogy három hétig kórházban voltam, amikor másodikos voltam, mert még mindig nem tudtam hangosan olvasni. Mert sosem tudtam, hogy hol tartunk. Ott hirtelen rá kellett nézni a papírra, el kellett volna kezdeni hangosan olvasni, és tudtam, hogy az egész osztály rajtam fog röhögni, ami miatt én zavarban vagyok, ami miatt mindenki más csesztetni fog, és ebből olyan szintű szorongás alakult ki, hogy a mai napig megvan. Ott is hagytam az iskolát kilencedikes koromban, és hála Istennek, hogy jött a média. Tudtam valahol dolgozni, lettek végre emberek, akik elfogadtak úgy, ahogy vagyok" - emlékezett vissza Vanda.
Az influenszer azt is elárulta, hogy hatodikosként mégis kirúgták abból az iskolából, ahol a nagynénje volt az igazgató, onnantól magántanulóként sokkal jobb eredményeket ért el, de állapota végig diagnosztizálatlan maradt, hiába vizsgálták már gyerekkorában is.
