Bibók Bea Marosvásárhely szívében él, ahol a város gazdag történelme és kultúrája inspirálja mindennapjait. Az ottani vibráló közösség és a szép táj mind hozzájárulnak ahhoz, hogy Bea egyedi stílusban élje meg mindennapjait.
Hogyan válik parentifikálttá egy gyerek, és milyen következményei vannak ennek később a felnőtt életére nézve - a mindennapi élet szülte történetek révén többek között ezekre a kérdésekre kaptak választ azok, akik részt vettek Bibók Bea magyarországi pszichológus, párterapeuta, szexuálpszichológus, az Ellopott gyermekkor és az Ellopott felnőttkor című könyvek szerzőjének marosvásárhelyi előadásán. A szülősített gyerekek mellett szó esett az infantilizált felnőttekről is, amiről az Ellopott felnőttkor című könyvében ír a szerző, és amelyből kiderül, miért készíti ki az édesanya az ötvenéves "kisfia" alsóneműjét reggelente, vagy miért kel fel a szülő hajnalban, hogy lassan felnőtté vált gyerekének elkészítse a szendvicsét.
A Mathias Corvinus Collegium meghívására Marosvásárhelyen tartott rendkívül érdekes előadást Bibók Bea, a magyar pszichológia kiemelkedő alakja, aki párterapeutaként és szexuálpszichológusként is dolgozik. A teltházas esemény középpontjában Bibók Bea legújabb könyve, az "Ellopott gyermekkor" állt, amely a parentifikáció jelenségét járja körül. A szakember által megosztott élettörténetek sokakban felidézték a gyermekkorukban átélt nehézségeket, és a közönség soraiban ülők között valószínűleg többen is magukra ismertek a parentifikált gyerekek szerepében. A tavaly ősszel megjelent "Ellopott felnőttkor" című művében Bibók Bea az infantilizációt is részletezi, hangsúlyozva, hogy mindkét jelenség gyakran párhuzamosan jelenik meg ugyanabban a családi környezetben. Az előadás során a hallgatóság nemcsak elméleti ismereteket szerzett, hanem mélyebb önismeretre is lehetőséget kapott, miközben a pszichológus gondolatai rávilágítottak a szülő-gyermek dinamikák bonyolultságára.
Bibók Bea rámutatott, amikor egy családi rendszer egyensúlya valamilyen oknál fogva felborul, könnyen felcserélődnek a szerepek, és a családban az egyik gyerek - általában a legidősebb - olyan feladatokat vállal magára, amelyek nem megfelelőek az életkorának, és amelyeket amúgy a szülőknek kellene ellátniuk. Ő lesz a parentifikált, azaz szülősített gyermek, aki olyan felelősségvállalással él a családi rendszerben, ami nem a korának megfelelő. Ez pedig egy folyamatos traumatizáltság, amibe sokszor tudattalanul sodorják bele gyereküket a szülők - hangsúlyozta a pszichológus, aki elárulta, ő maga is parentifikált gyerek volt, hiszen a szülei a munka mellett tanultak is, így nem volt rá elég idejük. Ő volt a cserfes Bettike, aki már óvodába is egyedül járt, és úgy tudta az érzelmi szükségleteit kielégíteni, hogy az idős nénikkel beszédbe elegyedett az utcán. Mint mondta, a parentifikált gyerekek nagyon magányosak, és korán önállóvá válnak, illetve mivel gyerekként ezt tanulták meg, felnőttként is úgy érzik, hogy ők nem fontosak, nem figyelnek rájuk, nem kellenek senkinek, nem szerethetőek. Ugyanakkor a szülői szerepbe kényszerült gyerekek felnőttkorukban a saját igényeiket félretéve folyton mások szükségleteire figyelnek, hiszen ezt tanulták meg a családban.
Bibók Bea szerint amikor az alkohol jelen van a családban, az a helyzet általában parentifikált gyereket szül. Ha anya vagy apa alkoholista, akkor a problémás szülő válik gyerekké a családban, folyamatosan jelen van a bizonytalanság, hogy hazahozza-e a fizetését vagy sem, milyen állapotban érkezik haza, vagy hazatalál-e egyáltalán. A magyarországi szakember egy hölgy történetét osztotta meg, akit négyévesen az anyukája mindig elküldött a kocsmába, hogy hívja haza az édesapját, mert ha az anya ment, nem jött haza a férj. A gyereket "használta" erre. A kislánynak néha sikerült az apát hazavinnie, máskor azonban nem, ilyenkor pedig összegubózott magzati pózba, és azon aggódott, hogy ha az apukája hazafele részegen elesik a hóban, reggelre meg fog fagyni. Nem aludt el, amíg haza nem ért az apja.
A parentifikáció jelensége különösen gyakori olyan családokban, ahol az egyik testvér valamilyen egészségi problémával születik. Ilyen esetekben az édesanya figyelme és energiája gyakran teljes mértékben a gondozásra összpontosul, így a másik gyermek gyakran háttérbe szorul. Ez a testvér érzékeli a helyzet súlyosságát, és hajlamos empatikusan viszonyulni a szülőhöz: úgy próbál élni, hogy a lehető legkevésbé terhelje az anyát. Abban a hitben él, hogy ha nem okoz gondot, azzal hozzájárulhat az anya jólétéhez. Ez a dinamikus helyzet megnehezíti, hogy a gyerek saját vágyait és szükségleteit megfogalmazza, hiszen sosem kérdezik meg tőle, mi az, amire ő vágyik. Így nem alakulhat ki benne az önreflexió képessége. A parentifikált gyermek felnőttkorára gyakran önfeláldozó személyiséggé formálódik, aki nemcsak hogy nem ismeri fel saját igényeit, de sok esetben azt sem érzi, hogy joga lenne önmagára figyelni.
A parentifikált felnőtt olyan személy, aki a mindennapi tevékenységek során is a rend és a harmónia fenntartására törekszik. Például, amikor kilép a szobából és a konyhába tart, útközben még három poharat is felkap, mert számára fontos, hogy minden a helyén legyen, így érzi magát biztonságban és kiegyensúlyozottan. Továbbá, ha egy veszekedés után találja magát a párjával, azonnal szeretné rendezni a helyzetet. Feszülten nézi, ahogy a másik fél befelé fordul és horkol, miközben ő képtelen megnyugtatni a gondolatait, hiszen a konfliktus rendezése nélkül nem tud elaludni.
A marosvásárhelyi előadáson a kötődési mintákról is szó esett, Bibók Bea egy játszótéri jelenettel illusztrálta, hogy mennyire meghatározó az anya viselkedési mintája. Egy biztonságosan kötődő anya hagyja a gyermekét függetlenedni, de támaszként mindig ott van. Ő az, aki a játszótéren hagyja a gyermekét nyugodtan felmászni a mászókára, de tudomására hozza, hogy ha segítségre szorul, számíthat rá. Ezzel szemben a szorongó anya fékezi, visszatartja a gyermekét. Ő az a játszótéren, aki nem engedi felmászni a mászókára, nehogy leesen.
A gyereknek szükséglete, hogy felfedezze a világot, ehhez pedig egyre messzebb merészkedne a szülőtől. Ha azonban anyuka szorong, nem érett érzelmileg, olyan üzeneteket küld a gyereknek, hogy gyere vissza, Úristen, bajod lesz, ezzel pedig a gyerekben ambivalens érzéseket kelt, hiszen vágyik az autonómiára, de közben érzi, hogy anya szorong, és szeretné csillapítani ezt a szorongást, ugyanis a gyerek nem érzi magát biztonságban, amikor az anya nem érzi magát biztonságban. Ez pedig azzal jár, hogy le kell mondania a saját szükségleteiről - szögezte le a magyarországi szakember.
A biztonságosan kötődő édesanya a játszótéren így szól a gyermekéhez: „Ha szeretnél, nyugodtan mászhatsz a mászókára! Próbáld ki bátran, itt vagyok melletted, figyelek rád. Ha szükséged lesz rám, elkaplak, és biztonságban érezheted magad. Minden rendben lesz!” Ezzel a pozitív és támogató üzenettel a gyermek megtanulja, hogy saját szükségleteit kielégítheti, hiszen egy biztonságos környezet veszi körül. Ez a korai életszakasz rendkívül fontos, hiszen az anya nyújtja számára a stabilitást és a védelmet. Ha azonban az anya nem tudja támogatni a gyermek autonómiáját és fejlődését, a gyermek felnőttkorában olyan helyzetbe kerülhet, amelyet a „Ellopott felnőttkor” című könyv ír le. Olyan felnőtté válhat, aki még ötvenévesen is a szülei otthonában él, és az édesanyja készíti elő a ruháit; nem képes önálló életet élni, mivel szimbiózisban él az anyjával. Bibók Bea megfigyelései szerint azok a gyerekek, akik „bennragadnak” a családjukban, nem tudják megvalósítani önmagukat, és nem képesek saját célokban gondolkodni, mert a figyelem folyamatosan a szülőkre irányul. Bea praxisa során találkozott olyan ötvenéves felnőttekkel is, akik soha nem ünnepelték meg a karácsonyt a saját családjukkal, vagy még soha nem nyaraltak önállóan a házastársukkal és gyermekeikkel, szüleik nélkül.
A pszichológus szerint a parentifikált személyre jellemző, hogy mindig a körülötte lévőkért, a családjáért, szeretteiért hajt, mindent nekik akar megadni, a fő szempont számára, hogy nekik jó legyen. A parentifikált gyerekekek egyik fő sérülése, hogy csökken az örömképességük, ezért van az, hogy mindig úgy élik meg az örömöt, hogy a másikat teszik boldoggá. Például a párkapcsolatban, amikor a parentifikált fél nagyon szeretne egy saját programot, de ha a párjának ez nem tetszik, akkor le fog mondani a saját programjáról. Kialakul egy Teréz anya működésmód, hiszen sokkal elébb helyezi a másik ember szükségletét, és háttérbe szorítja a saját igényeit.
Bibók Bea megosztott egy emlékezetes élményt, ami jól tükrözi az étkezés és a tálalás fontosságát. Gyakran készít otthon ínycsiklandó rizottót, amelyet mindig gondosan díszít parmezánnal, friss paradicsommal és ízletes olívabogyóval. Egy nap azonban maradt egy kis adag rizottó, amit gondosan dobozba helyezett, hiszen úgy gondolta, másnapra is tökéletes lesz. Mikor elérkezett a következő nap, online munka közben délben gyorsan a mikróba dobta a maradékot, és ahelyett, hogy élvezettel tálalta volna, félig ülve, félig állva, kapkodva ette. Azon a ponton vette észre, hogy a korábbi, szép tálalás nemcsak az étel ízét emelte ki, hanem a közös pillanatok örömét is, amit a párjának szeretett volna szerezni. A díszítés nem csupán esztétikai kérdés, hanem a szeretet és gondoskodás kifejezése is.
Az előadás során említették, hogy a családokban a parentifikált gyerekek mellett gyakran jelen vannak az infantilizált gyermekek is. Ebben az esetben a szülők nem engedik, hogy a gyerekek önállóvá váljanak, és ezzel együtt a felelősségvállalásuk is elmarad. Az infantilizált gyerekek példái közé tartozik, amikor a szülő reggel ötkor felkél, csupán azért, hogy készítsen egy szendvicset a 18 éves gyermekének, vagy amikor a szülő együtt tanul a gyermekével az egyetemi vizsgákra. Bár ezek az egyének életkoruk szerint felnőttek, valójában még mindig gyermeki szinten élik az életüket - hívta fel a figyelmet a szakember.
Düh és szeretet - a két érzelem különös harmóniában létezik egymás mellett. Mint a tűz és a víz, mindkettő alapvető része az emberi tapasztalatnak, és feszültséget, valamint mélységet adhat a kapcsolatoknak. A düh néha szükséges, hogy kifejezzük határainkat, míg a szeretet az, ami összeköt minket. Együtt formálják életünket, és lehetőséget adnak arra, hogy fejlődjünk, tanuljunk és megértsük önmagunkat és másokat.
Mindig felmerül a kérdés, hogy amikor felfedezzük magunkban a parentifikált gyereket, vajon jogosan érezhetünk-e dühöt a szüleink iránt. A pszichológusok tapasztalata szerint az "ellopott gyermekkor" egy gyászfolyamat, amelynek első lépése a düh. Ez az a pillanat, amikor végre megengedem magamnak, hogy elismerjem: az én igényeim és érzéseim is fontosak. Ugyanakkor nem szabad elfelejtenünk, hogy a düh mellett hálát is érzünk a szüleink iránt mindazért, amit tőlük kaptunk. E két, látszólag ellentétes érzés – a düh és a hála – képes egymás mellett létezni, és így formálja a kapcsolatunkat. Fontos, hogy elismerjük egymás fájdalmát, hiszen ez a megértés lehet az alapja a szülő-gyerek kapcsolat megújulásának – hangsúlyozta Bibók Bea.
