Ezért vált lehetségessé, hogy A tanú a szocializmus közepén megszülethessen.
Bacsó Péter 1969-es szatírája, A tanú, nem csupán a Rákosi-korszak groteszk és brutális valóságát állítja pellengérre, hanem univerzális érvényű állásfoglalásként is a hatalom lényegéről. Talán éppen ennek köszönhető, hogy a film cenzúrázása előtt Bacsó műve elsőként sikeresen elkerülte a cenzorok figyelmét.
A kedves és naiv Pelikán számára a diktatúra zűrzavaros törvényei olyanok, mint egy kiismerhetetlen labirintus: egyik pillanatban még a börtön rácsai mögött raboskodik, a következőben pedig már a rendszer kiváltságos tagjaként csemegézhet a legfinomabb libamájból. A film szatirikus túlzásai – mint a magyar narancs, a szocialista szellem vasútja, vagy a koncepciós per – a valóság brutalitásából táplálkoznak, és hűen tükrözik a korszak meglepő és gyakran abszurd logikáját.
A film karakterei a rendszer sokszínű archetípusait testesítik meg. Virág elvtárs a könyörtelen és távolságtartó racionalista, aki jól tudja, mennyire kegyetlen a rendszer, ám ennek fenntartásában érdekelt. Bástya elvtárs az ideológiát csupán saját hatalmának megerősítésére használja, míg Dániel Zoltán a kiábrándult, de hithű kommunista, akit végül a saját társai árulnak el.
A film epizodikus felépítése, groteszk humoráról ismert stílusa és felejthetetlen párbeszédei révén gyorsan kultikus státuszt vívott ki magának, még akkor is, ha tíz évig nem volt hajlandóak bemutatni. Bár a Kádár-rendszer próbálta elhatárolni magát Rákosi diktatúrájától, A tanú mégis komoly fenyegetést jelentett, hiszen éles kritikát fogalmazott meg az államszocializmus abszurd valósága felett, görbe tükröt tartva a hatalom elé.
A mű nem csupán politikai jelentőséggel bír, hanem filmtörténeti értéke is megkérdőjelezhetetlen. Bacsó Péter alkotása a magyar filmművészet azon irányvonalához tartozik, amely az ötvenes évek traumáit és nehézségeit dolgozza fel. Ennek fényében a film előfutárának tekinthető olyan későbbi alkotások számára, mint Kovács András A ménesgazda (1978) vagy Gábor Pál Angi Vera (1979), amelyek szintén a Rákosi-rendszer anomáliáit és következményeit tárják a nézők elé.
Amikor a forgatókönyv végre zöld lámpát kapott, Újhelyi Szilárd töltötte be a stúdióigazgatói posztot. A film felvételei alatt azonban váratlanul a filmfőigazgatói székbe került, így Bacsó vette át az igazgatói feladatokat. Érdekes, hogy Újhelyi és Aczél György, a kultúrpolitika kulcsszereplője, együtt ücsörögtek Rákosi börtönében, és Aczél is támogatta a film megvalósítását. Azonban a forgatás során a politikai légkör drámaian megváltozott, főként a Prágai tavasz hatására, ami új politikai átrendeződést hozott magával. Végül Újhelyi Szilárdnak köszönhették, hogy a filmet sikerült befejezniük – meséli Fazekas Eszter a Szélesvásznú történelem című műsorban.
Az első hivatalos vetítésre közel 10 évet kellett várni, ekkorra azonban már beépült a köztudatba, a betiltás alatt ugyanis kézről kézre járt a kópiája, először csak a párfunkcionáriusok szórakoztatták magukat vele, később a mezei pártmunkásokhoz, KISZ-klubokba, egyetemi filmklubokba is eljutott.
