Földünk, kortársunk – Tőzsér Árpád életének és munkásságának kilencven éve Tőzsér Árpád, a költészet és az irodalom kiemelkedő alakja, kilenc évtizednyi életét és alkotását ünnepeljük. E jeles évforduló lehetőséget ad arra, hogy visszatekintsünk a művész

A kilencvenedik születésnapját ünneplő Tőzsér Árpádra gondolva gyakran elgondolkodom azon a megosztó kérdésen, amely már számos terméketlen vitát generált: létezik-e felvidéki magyar irodalom? A válasz rendkívül egyszerű: természetesen nincs, hiszen csupán egyetlen magyar irodalom van, amely összekapcsolja mindazokat, akik e csodálatos nyelvet beszélik és annak kincseit művelik.

Természetesen, hogy van ilyen! Miért ne lenne? Akárcsak az amerikai vagy argentínai esetében. Ha léteznek olyan neves írók, mint Ferdinandy György, Határ Győző, Monoszlóy Dezső vagy Domonkos István, akkor ugyanúgy léteznek amerikai, brit, osztrák vagy svéd magyar irodalmi hangok is. Ráadásul, Tőzsér Árpád Pozsonyban él, tehát a pozsonyi magyar irodalom is valóságos. Bánffy Miklós, Szilágyi István vagy Gion Nándor nem különböznek a magyar irodalom nagy alakjaitól, mint Illyés Gyula vagy Nagy László. Ha például Monoszlóyt megkérdezték, hogy felvidéki magyar írónak tartja-e magát, miután több mint négy évtizedet Bécsben élt, és ott is hunyt el, hevesen elutasította a feltételezést. És ha egy költő Pozsonyban él, attól még nem válik szlovákká, sőt, még csak nem is csehszlovákká.

Még megbotránkoztatóbb közelítésben: ha Mikszáth Kálmán Szklabonyán, Madách Imre Alsósztregován született, akkor mindketten felvidéki magyar írók voltak, csak haláluk után rajzoltak új határt a fejük fölött. Balassi Bálint több mint négy évszázada Zólyomban született, ergo felvidéki volt, akárcsak az érsekújvári Kassák Lajos vagy a kassai Márai Sándor, aki tudjuk, San Diegóban halt meg.

A hosszú és talán elsőre értelmetlennek tűnő gondolatmenetem nem véletlenül jutott eszembe, különösen Tőzsér Árpád kilencvenedik születésnapja kapcsán. Aligha találunk még egy olyan személyt a kortárs magyar irodalom palettáján, akinek a létezése annyi kérdést vetne fel, mint ennek a Pozsonyban élő, gömöri gyökerekkel rendelkező költőnek. Még a kackiás kalapjával is képes megkülönböztetni magát a többiektől. Ugyanakkor, ha azt mondom, hogy ő egy integráló személyiség, talán nem mondok semmi újat. Ha kijelentem, hogy nemzedékek inspirálója, támogatója és mércéje, az is egy olyan evidens tény, amit már sokan megfogalmaztak róla. Par excellence költő? Ezen a téren sem mondok semmi újat.

Nem hagyhatjuk figyelmen kívül a legfrissebb osztályozást, amely egyre inkább teret nyer kultúránk világában. Évtizedek óta tart a harc a nemzeti és liberális értékrendek között, amelyek kirekesztési szándékkal próbálják meg a másik tábor legitimitását megkérdőjelezni. A művészeti színtér is hasonlóan polarizálódott, mint a politika, és a művészek is szekértáborokra oszlottak, függetlenül attól, hogy ki melyik irányzat mellett kötelezi el magát. Mégis, a sok feszültség közepette nehéz találni olyan embert, aki kétségbe vonná, hogy Tőzsér Árpád mindenkié. Mindkét tábor tiszteletben tartja őt, és ez helyénvaló. Olyan életművet hozott létre, amelyet csak néhány kivételes költő mondhat magáénak a magyar irodalom történetében. Tehát felmerül a kérdés: Tőzsér Árpád liberális világpolgár, vagy inkább nemzeti, patrióta költő? Már a kérdés megfogalmazása is provokatív.

Költőnk két évvel ezelőtt elnyerte a Magyar Örökség-díjat, és ennek örömére volt szerencsém köszönteni őt. Ma sem mondhatok mást, mint amit akkor megfogalmaztam a laudációmban:

Továbbá: "Így jutott el költőnk a gömöri tájról az egyetemes kultúra világába, a népiességtől a posztmodern kifejezésmódokig. Itt azonban érdemes egy pillanatra megállnunk. Az irodalomkritika és -történet azon nézete, hogy Tőzsér Árpád posztmodern költő, alapvető tévedés, ha a posztmodern műfajokat a fejlődés csúcsának, a líra végső esszenciájának tekinti. Még ha sokak számára úgy tűnhet is, hogy Tőzsér írói pályája zökkenőmentesen haladt a "posztmodern teljessége" felé, ez a kép nem fedi a valóságot. A Gömörpéterfaláról származó költő, aki soha nem tagadta meg gyökereit, távol áll azoktól a "szellemi csúcsoktól", amelyeket ez a minden szépséget és hagyományt elutasító, önmagába forduló nézőpont valaha is megfogalmazott. Tőzsér a modernitás kedvéért nem mondott le semmiről! Műveiben a szülőföld, a hagyomány és az egyetemes európai kultúra értékei egyaránt összefonódnak. Ráadásul az általa integrált klasszikusok – legyenek azok görög, latin vagy európai szerzők – nem csupán a divatos "vendégszövegek" formájában jelennek meg, hanem szerves részeként épülnek be műveibe, még ha idézetek formájában is hivatkozik a nagy elődökre."

Egyik kritikusa nem kevesebbet állít, mint hogy "a Tőzsér-líra fokozatai a következők: népies líra, népies expresszionizmus, tárgyias líra, majd ezekhez társultak az avantgárd és neoavantgárd hatások, hogy mindez végül a posztmodern csúcsain érje el a boldog kiteljesedést." Nos, ez úgy marhaság, ahogy van. Közéleti hasonlattal élve, ez legalább olyan félreértése a lényegnek, mint az a bizonyos fukuyamai libertariánus jövendölés a történelem liberális befejezettségéről, amit napjaink világtörténete véresen és csúfosan cáfol.

Nem a föntebb említett miniparnasszusok valamelyikén, hanem az egyetemesen, amely virtuális ugyan, de örök kihívás minden alkotó számára.

Kedves Árpád, örökifjú garabonciás! Nemzedékek nevében üdvözlünk, és szívből kívánjuk, hogy továbbra is élvezd az alkotás örömét, és soha ne lankadjon a kedved!