Hat sikertelen fúrás után csupán egy geológus bízott a szaúdi kőolaj titokzatos kincsében, és végül ő bizonyult a helyes úton járónak.

Max Steineke Szaúd-Arábiában, az 1930-as évek környékén, jelentős szereplője volt a helyi olajipar fejlődésének. Tevékenységei nem csupán a technológiai innovációk terén hoztak áttörést, hanem hozzájárultak a régió gazdasági és társadalmi átalakulásához is. Az "Aramco Life" forrásaiból kiderül, hogy Steineke munkássága alapvető fontosságú volt a modern Szaúd-Arábia kiépítésében, és öröksége a helyi közösségek fejlődésében is érezhető.

Az élet számos területén Szaúd-Arábia lenyűgöző gazdagsága szembetűnő. Az Arab-félsziget szerepe a kőolaj felfedezésével drámaian megváltozott, és az olajmezők bősége a világ egyik leggazdagabb nemzetévé emelte a szaúdiakat. Ám a múlt század harmincas éveiben senki sem sejtette, hogy egy hatalmas kincs rejlik a sivatagos, akkor még elmaradott országnak számító területen.

És nagyon kevés hiányzott ahhoz, hogy ez a kincs még jóval tovább, akár évtizedekig a homok fogságában maradjon.

1932-ben a Standard Oil Company of California (Socal) figyelemre méltó felfedezést tett: olajlelőhelyet találtak a Bahrein szigetén, Szaúd-Arábia és Katar határvonalán, mindössze hétszáz méter mélységben. Ez az esemény felkeltette az amerikaiak érdeklődését, és reménykedni kezdtek, hogy harminc kilométerrel odébb, Szaúd-Arábiában is hasonló kincsre bukkannak. 1933 májusának végén a kaliforniai cég végül megkötötte a koncessziós megállapodását a szaúdi kormánnyal. A választott helyszín Dammam volt, amely akkor egy apró halászfalu volt, ma pedig egy pezsgő, milliós nagyváros. A fúrások előkészítése és lebonyolítása óriási logisztikai kihívást jelentett, hiszen az infrastruktúrát gyakorlatilag a semmiből kellett kiépíteni.

Hat helyszínt jelöltek ki, ahol a kísérletezés lehetőségeit kutatták. 1935 nyarától komoly erőforrásokat mozgósítottak, ám minden egyes próbálkozás végül csalódást okozott. A kutatások során mélyebbre hatoltak, mint Bahreinben, de csupán kövekre, sóoldatra és egy kis mennyiségű gázra bukkantak, az olaj, amire annyira vágytak, elkerülte őket. Valóban találtak némi nehézolajat, amelyet a kutak burkolására fel lehetett használni, de a finomítását nem tartották érdemesnek. A hosszú évek alatt felhalmozódott kilátástalanság miatt 1937-ben a Socal véglegesen leállította a munkálatokat. A nagy gazdasági világválság után több millió dollárt költöttek el, de a legcsekélyebb nyereség nélkül.

A német gyökerekkel bíró amerikai geológus, Max Steineke, rendíthetetlen hittel várta, hogy a következő fúrás során végre felszínre tör a kőolaj. Steineke már hosszú évek óta a vállalat alkalmazásában állt, és Alaszkától Kolumbiáig, sőt még Új-Zélandon is bizonyította rátermettségét. 1934-ben érkezett a félszigetre, ahol a civilizációtól való távolságot szívesen választotta. "Nem vagyok oda a civilizációért" – mondta, ezzel is tükrözve egyedi karakterét. Szenvedélyesen autózott a homokdűnék között, órákon át élvezve a száguldás szabadságát.

Eközben persze rendkívül szorgalmasan dolgozott, hiszen 1937-ben mindössze egy hónap leforgása alatt megalkotta a Perzsa-öböl és a Vörös-tenger közötti szárazföld geológiai térképét, amelynek alapján egyértelműen látszott, hogy hatalmas olajkészletek rejtőzhetnek a sivatag mélyén. Érdekes módon azonban hosszú időn keresztül nem bukkantak semmiféle nyomra. Felesége a memoárjában így idézte fel az akkori állapotokat: "Amikor kinéztünk az ajtón, csupán homok, sziklák és még több homok meg szikla tárult a szemünk elé, esetleg néhány fekete bárány és egy teve társaságában."

1938 elején Steineke-t visszahívták San Franciscóba, ahol közölték vele, hogy a kutatás befejeződött, mivel a további pénzköltésnek nincs értelme. Steineke minden tudását latba vetette, hogy megpróbálja meggyőzni a döntéshozókat arról, hogy ne adják fel, mert a kitartás végül meghozza a gyümölcsöt. Kérte őket, hogy a zord sivatagi körülmények ellenére merjenek nekifutni a hetedik fúrásnak is, még ha ez jelentős költségekkel is jár.

Kapott egy újabb lehetőséget. Segítségét csupán a helyi beduin, Khamis Bin Rimthan nyújthatta, aki a terepolvasás mestere volt, és a hagyományos navigációs eszközök szakértőjeként ismerték. 1938 elején ketten nekiálltak a hetedik fúrás előkészítésének. Napok teltek el eseménytelenül, mígnem március 4-én, amikor már 1441 méter mélységben jártak, végre előtört az olaj. Ez a felfedezés nem csupán a fordulópontot jelentette, hanem elindította Szaúd-Arábiát a jelenlegi fejlődési útján.

Egy különleges napon 1585 hordó olajat nyertek ki a kút mélyéből, és hat nappal később a kitermelt mennyiség már 3810 hordóra ugrott. 1938 októberére a Dammam mezőt hivatalosan is életképes kereskedelmi olajforrásnak minősítették. A Dammam 7 névre hallgató kút 1982-es bezárásáig összesen 32 millió hordó olajat termelt. Ekkor kapta a "Jólét kútja" elnevezést, amely azóta is látogatható, és a turizmus egyik népszerű célpontjává vált.

Steineke nem elégedett meg a korábbi sikerekkel: 1940-ben újabb területek felfedezésére indult, és a megérzései ezúttal Abqaiq felé irányították, amely Dammamtól csupán 30 mérföldnyire található. Itt a dolgok várakozáson felül alakultak, hiszen az olaj gyorsan a felszínre tört. Az új kihívás azonban nem sokáig váratott magára: a német katonák fenyegetése és a szövetséges erők olajellátásának biztosítása vált a középpontba, mindez pedig a második világháború kegyetlen időszakában zajlott.

Még abban az évben egy kiszáradt folyómeder kanyarulata keltette fel Steineke figyelmét, akkor már több társa is mellette volt. A geológiai mérésekkel megerősítették, hogy Ghawarnál akár még nagyobb mennyiségű olaj is lehet, mint a másik két helyszínen. Igazuk lett, bár ők csak a terület déli részét azonosították. Később öt termelési zónát jelöltek ki, az ötvenes évek elején kezdték a termelési kapacitás növelését. A jelenlegi szaúdi kőolajkészlet harmada innen kerül elő egy évben, és a mai modern műszerekkel már megállapítható, hogy az olaj csaknem felét, 48 százalékát már kitermelték. 61 milliárd hordónyi olajat nyertek ki itt a föld alól az elmúlt évtizedekben.

Steineke betegsége miatt 1946-ban elhagyta a Közel-Keletet, aktívan már nem vett részt a munkálatokban. Visszatért az Egyesült Államokba, és utolsó éveit, 1952-es haláláig Los Altosban töltötte. A New York Times is nekrológban emlékezett meg fáradhatatlanságáról, életművéről. Egykori vendégháza Dhahranban ma is áll Steineke Hall néven, a nagyvállalatok ápolják az emlékét.

A Socal 1985-ben egyesült a Gulf Oil-lal, ezzel megalapítva a Chevron nevű vállalatot, amely mára a világ 32. legértékesebb cégeként van nyilvántartva. Ezen túlmenően a Chevron a harmadik legnagyobb olajvállalat a Saudi Aramco és az Exxon Mobil után. Jelenleg Szaúd-Arábia az Egyesült Államok után a második legnagyobb olajkitermelő ország a világon.