Középkori régiségekre bukkantak a fiókák otthonául szolgáló madárfészkekben | National Geographic

A szakállas saskeselyű, ez a lenyűgöző ragadozó madár, manapság csupán Korzikán és a Pireneusok festői tájain található meg, ám hajdanán sokkal szélesebb elterjedésnek örvendett Európa területén.

Kontinensünkön szakállas saskeselyű (Gypaetus barbatus) alig több mint 300 költőpárral képviselteti magát, ennek mintegy fele a Pireneusokban él, másik fele Korzikán. A régmúltban azonban jóval elterjedtebb volt, és így a régi, több száz éves fészkeiből is lehet még találni.

Egy frissen publikált tanulmányban a kutatók a faj egykori spanyol élőhelyein található fészkeket tanulmányozták, amelyekben a madár már 70-130 éve nem költött. A kutatás részleteit a spanyol Vadgazdálkodási és Vadvilágkutató Intézet (IREC) hozta nyilvánosságra.

A saskeselyűk fészkelési szokásai igazán lenyűgözőek: sziklaüregekben és védett sziklapárkányokon alakítják ki otthonaikat, ahol hosszú távon stabil mikroklímát találhatnak, akárcsak a barlangok rejtekében. Ennek a különleges környezetnek köszönhetően a fészkek környékén található szerves maradványok – mint például a madarak étrendjének csontmaradványai – hosszú időn keresztül megőrzik jellegzetes tulajdonságaikat, amelyek lehetővé teszik számunkra, hogy azonosítsuk és felismerjük őket.

A kutatás során nem csupán szerves maradványok bukkantak fel, hanem számos érdekes emberi alkotás is napvilágot látott a fészkekből.

A ragadozómadarak sok esetben évtizedeken, sőt évszázadokon át hűségesek maradnak fészkeikhez. Például léteznek olyan szirti sas fészkek, melyeket már legalább 500 éve használnak, míg Grönlandon olyan északi sólyom fészek is fellelhető, amelyet bizonyítottan 2500 éve látogat a faj. Az ilyen hosszú távú használat mögött az áll, hogy ezek a különleges fészkelőhelyek és a hozzájuk tartozó értékes territóriumok elengedhetetlenek a madarak túléléséhez. Ezen megfigyelések alapján indultak a spanyol szakemberek, amikor a saskeselyű régi fészkeinek tanulmányozásába fogtak.

A fészkekben nem csupán az építőanyagok, hanem a fiókáknak hozott táplálék maradványai is összegyűlnek. A kutatók úgy vélik, hogy ezek a fészkek fontos információkat hordoznak a madarak korábbi életmódjáról, valamint a korabeli környezet viszonyairól is.

A fészkek vizsgálata során olyan módszert alkalmaztak, amely a régészek gyakorlatához hasonlítható: a szakemberek fentről lefelé haladtak, rétegenként feltárva a fészkek egymásra rakódott tartalmát. A folyamat során nemcsak a rétegek szerkezetét, hanem azok korát is meghatározták, így pontosabb képet kaptak a fészkek történelméről. 2008 és 2014 között több mint 50 kiváló állapotban megmaradt fészket elemeztek a kutatók Spanyolország egy olyan területén, ahonnan 70-130 éve eltűntek ezek a madarak. Kiemelkedően részletes vizsgálat alá került 12 fészek, amelyek gazdag információval szolgáltak a madarak életéről és szokásairól.

Körülbelül 2500 azonosítható maradványra bukkantak, ezek közül a túlnyomó többség, szám szerint 2100, csont volt, ami az étrend összetételére utal. Főként patások maradványai kerültek elő, beleértve a patákat, körmöket és szarvakat is. Úgy tűnik, hogy a dögöt fogyasztó madár elsősorban közepes és nagy testű patásokkal táplálkozott. Emellett néhány madár- és emlősmaradvány is előkerült. A leletek között szerepelt 43 tojáshéjmaradvány is, ami a sikeres szaporodás nyomait tükrözi.

A kutatás során összesen 72 bőrből, 11 szőrből készült tárgyat, 129 textildarabot és 25 eszpartófűből (gyékényszerűen használt mediterrán fűféle) készült tárgyat azonosítottak. Különösen figyelemre méltó a legöregebb vizsgált darab, amely egy közel 700 éves lábbeli, valamint egy kosárfonadék töredéke, kötél és egy parittya szíja is. A legizgalmasabb azonban talán egy számszeríjból kilőtt nyíl, amelynek fém hegyét és fa nyílvesszőjét valószínűleg a madár fészekanyagként gyűjtötte be, vagy esetleg a zsákmányából származik.

A zsákmánymaradványok lenyűgöző felfedezéseken túl az emberi eredetű tárgyak néprajzi és régészeti jelentősége is kiemelkedő. Például az eszpartófűből készült eszközök tanúskodnak arról, hogy ezt a helyi rostnövényt már a kőkorszak óta, körülbelül 12 ezer éve folyamatosan hasznosítja az emberi társadalom. Ezen kívül a tojáshéjak nyomai lehetőséget adnak arra, hogy feltérképezzük, milyen hatással voltak a mezőgazdaságban alkalmazott növényvédő szerek az adott területeken élő madarakra.

Mennyire befolyásolhatta ez a helyi fajok eltűnését? Anélkül, hogy alaposan megértenénk a problémát, képtelenek leszünk hatékonyan helyreállítani a szakállas saskeselyű populációját az egykoron elhagyott európai élőhelyeken.