Oroszlánok és harci katonák sem akadályozhatták meg Kittenberger Kálmán szívósságát és eltökéltségét.

Afrikai vadászatok, szovjet fogság és kitelepítés: Széchenyi Zsigmond kalandos élete

1881. október 10-én, a felvidéki Léván, egy szerény iparoscsalád nyolcadik gyermekeként látta meg a napvilágot. Gyermekkorában már felfedezte a természet csodáit, és különösen a madarak varázslatos világának elbűvölő szépsége vonzotta.

A helyi tanítóképző intézményben végzett tanulmányai során a természetrajz oktatója bevezette őt a madarak kitömésének mesterségébe. E tanulmányok során szerzett tudásának köszönhetően, a tanár ajánlására később segédpreparátori pozíciót nyert el a Nemzeti Múzeumban, mindeközben pedig a tanárképző főiskolán folytatta tanulmányait.

A trópusok élővilágáról szerzett önképzése révén mélyebb betekintést nyert a természet csodáiba, és lehetősége nyílt, hogy találkozzon korának kiemelkedő szakértőivel, mint például Herman Ottóval és Bíró Lajossal. Családja pénzügyi nehézségei miatt nem tudták biztosítani számára a tanulmányok folytatását, sőt, a fizetéséből alig jutott a mindennapi megélhetésre. Ez a kilátástalanság gyakran arra késztette, hogy az öngyilkosság gondolatával foglalkozzon.

Helyzete 1902-ben fordult jobbra, amikor - főiskolai tanulmányait be sem fejezve - a brassói havasok szomszédságában fekvő Tatrangon vállalt tanítói állást. Megszerette ezt a helyet, ahol szenvedélyének, a vadászatnak is hódolhatott. Mindössze néhány hónap után valóra vált nagy álma: preparátorként részt vehetett Damaszkin Arzén bácskai földbirtokos afrikai vadászkirándulásán.

Az utazás finanszírozása teljes mértékben az ő feladatává vált, de a Nemzeti Múzeum készségesen támogatta őt ebben. Szabadságot és egy évnyi fizetést biztosítottak számára, cserébe pedig azt vállalta, hogy gyűjtést szervez az intézmény állattára számára.

Az expedíció 1903 januárjában érkezett meg Kelet-Afrikába, Mombasa kikötőjébe. Damaszkin azonban nem sokáig maradt, hamarosan hazautazott, így magára hagyva Kittenbergert, aki a malária súlyos lázrohamaitól szenvedett. Szerencséjére egy német orvos figyelmes gondoskodása segítette őt a gyógyulás útjára.

Ezt követően a vadon élő állatok befogásával biztosította megélhetését a mai Kenya, Uganda és Tanzánia területein. A megállapodás értelmében hosszú időn keresztül küldte a múzeumnak azokat a ládákat, amelyek tele voltak madarakkal, hüllőkkel és emlősökkel.

Egy idő elteltével kezdte úgy érezni, hogy a fizetése nem elegendő ahhoz, hogy méltóképpen éljen. Ekkor, az otthoni reklamációra válaszként, dühében a jobb keze középső ujját küldte haza, amelyet 1904-ben egy oroszlán tépett le vadászat során. (A formalinban konzervált ujj ma is megvan, mint a különös történet emléke.)

A megsebesített vadállat szinte végzett Kittenbergerrel, ám a kitartó férfi három hónapnyi küzdelem után felépült, és újra nekivágott a felfedezésnek. A Kilimandzsáró csodálatos tájain barangolt, felfedezve azokat a helyeket, ahol másfél évtizeddel korábban Teleki Sámuel már járt.

1906-ban hazalátogatott néhány hónapra, de az év végére már a Vörös-tenger délkeleti csücskében, a rendkívül veszélyes és szinte teljesen feltáratlan Danakil-mélyföldön kutatott, amelyet könyveiben holdbéli tájként írt le. Abesszíniában (ma Etiópia-Eritrea) folytatta felfedező munkáját. Katonai behívója miatt kénytelen volt hazatérni, azonban az egyéves szolgálat letelte után ismét visszatért a titokzatos fekete földrészre.

1908-12 között bejárta a Viktória-tó környékét, innen a Székesfővárosi Állatkert részére nagy élőállat-gyűjteménnyel tért haza. A világháborút megelőző két esztendőben - negyedik afrikai útján - Ugandában és Belga Kongóban gyűjtött és vadászott, sok dokumentumértékű fényképfelvételt is készített. Saját beszámolója szerint ekkor már kiváló fegyverei és jól képzett bennszülött kísérői voltak.

Az első világháború kitörésekor Ugandában vadászó férfit a britek letartóztatták, mivel egy ellenséges ország állampolgára volt. Felszerelését és gyűjteményét elkobozták, őt pedig Indiába internálták. Csak 1919 végén szabadult a hadifogságból, és hazatérve Nagymaroson találta meg új otthonát. Itt feleségül vette Afrikában szerencsétlenül járt vadásztársa húgát, így életét újraépítette, és egy új fejezet kezdődött számára.

Egy különleges pillanatot örökít meg a fotó, amelyen Kittenberger Kálmán látható nagymarosi otthonának külső része, 1932-ből. A kép jobb szélén felfedezhetjük a neves felfedezőt, akinek élete és munkássága sokakat inspirált. (Kép forrása: Fortepan/ Palotai Klára)

1920-ban a Nimród Vadászújság felelős szerkesztőjeként tevékenykedett, majd 1929-ben kiadótulajdonosává vált. Az 1925-26-os éveket ismét Ugandában töltötte, ahol az őserdők mélyén gyűjtött és vadászott. Utolsó afrikai kalandjára 1928-29-ben került sor, amikor Uganda nyugati területein a nagyvadak és madarak életét kutatta. Ebben a kalandban társául szegődött Horthy Jenő, a kormányzó öccse, aki szintén szenvedélyes vadász volt. Ekkor készült el az a fekete-fehér mozgófilm, amely napjainkban a Nemzeti Filmarchívum kincsei között található.

Kittenberger Kálmán összesen 16 évet töltött a varázslatos Afrikában, ahol felfedezéseivel és gyűjtéseivel jelentős mértékben hozzájárult a Magyar Nemzeti Múzeum állattani gyűjteményeihez. Több mint 60 ezer példányt hozott haza, melyek között mintegy 300 új állatfaj is fellelhető, és ezek közül csaknem negyvenet az ő tiszteletére neveztek el. Az ő kalandos életútja és tudományos munkássága örökre bevésődött a természetkutatás történetébe.

Afrikai éveiről szóló, fordulatokkal teli, lebilincselő könyveiben elevenítette meg élményeit. Művei között található a "Vadász- és gyűjtőúton Kelet-Afrikában" (1927), "A megváltozott Afrika" (1930), "Kelet-Afrika vadonjaiban" (1955), "A Kilimandzsárótól Nagymarosig" (1956), "Vadászkalandok Afrikában" (1957) és "Utolsó afrikai vadászatom" (1971). Írásaiban nem csupán a vadászati szempontokat emelte ki, hanem különös figyelmet fordított a természeti környezetre, az afrikai népek életmódjára, szokásaira és társadalmi struktúráira is, így gazdag képet festve erről a sokszínű kontinensről.

1930-ban nem sikerült elnyernie a Székesfővárosi Állat- és Növénykert igazgatói posztját. A második világháború után, 1946 és 1948 között a Nimród című folyóirat újra életre kelt, de sajnos rövid időn belül ismét megszűnt. Az állatkerti munkájából elbocsátották, nyugdíjigényét elutasították, és még a vadászfegyvereitől is meg kellett válnia. 1948 és 1953 között teljes csendet kellett elszenvednie, majd ezt követően is csak erősen cenzúrázott és megcsonkított könyvei jelenhettek meg.

A Nemzeti Múzeum 1956-os tűzvésze jelentős csapást jelentett, hiszen az ott őrzött értékes anyagok többsége elpusztult. Azonban a múzeum rovargyűjteménye sértetlenül megmaradt, ami különösen fontos örökségnek számít. Az 1956-os események után a múzeum rehabilitációja megkezdődött, és több könyv is napvilágot látott, de a Nimród szerkesztőségében betöltött szerepéhez sajnos már nem tudott visszatérni. Egészségi állapota folyamatosan romlott, és végül 1958. január 4-én agyvérzés következtében hunyt el.

Kittenberger Kálmán, a híres Afrika-kutató, kiemelkedő szerepet játszott a kontinens állatvilágának felfedezésében. Ismeretei páratlanok voltak, és vadászként is a legnagyobbak között emlegették. Az ő nevét viseli Magyarország első vidéki állatkertje, a Veszprémi Növény- és Vadaspark, ahol mellszobra is található, akárcsak Nagymaroson. Életéről és munkásságáról barátja, Fekete István írt részletesen 1962-ben.