Színjáték és háttéralkuk: A Csengey-kert Miskolcon megmenekült, a városvezetés pedig visszavonult.

A miskolci városvezetés mintha kimondottan élvezné, hogy szappanoperába illő fordulatokkal tartsa izgalomban a helyi lakosságot. A Csengey-kert körüli hercehurca tökéletes példája annak, amikor a városi közgyűlés előbb teljes mellszélességgel beállhat egy vitatható döntés mögé, hogy aztán nem sokkal később, némi civil tiltakozás hatására, hősként ünnepeltesse magát ugyanannak a tervnek a megakadályozásáért.

A belváros szívében megbúvó Csengey-kert, amelyet a helyiek korábban elhanyagolt és kihasználatlan területként ismertek, 2023 júniusától egy igazi kulturális központtá vált. Azóta koncertek, gasztronomiai rendezvények és közösségi események sokaságának ad otthont, ezzel pedig szinte berobbant Miskolc kulturális életébe, új színt és dinamizmust hozva a városba.

Ez a harmonikus állapot egészen február végéig tartott. A Miskolci Szakképzési Centrum január folyamán felfigyelt a területre, és egy ambiciózus tervet fogalmazott meg: informatikai és távközlési képzési központ kialakítását tervezte a közel 2500 négyzetméteres ingatlanra, amely jelenleg a Miskolci Kulturális Központ kezelésében áll. A hivatalos indoklás szerint a projekt célja 100 diák képzése lenne, és a város számára akár négymilliárd forintos pályázati támogatást is jelenthetne.

A történet eddig még ésszerűnek tűnhetett, ám számos más, sokkal inkább megfelelő helyszín áll rendelkezésre a városban. Az ellenzéki képviselők - köztük Szopkó Tibor és Dr. Simon Gábor - több alternatív lehetőséget is felvetettek, mint például az ITC székház, amely korábban képzési központként is funkcionált, vagy az OTP melletti kihasználatlan parkoló. Emellett szóba került a cserkészeknek korábban átadott, jelenleg üresen álló tisztiklub is, ami szintén remek alternatíva lenne.

Az ügy körül valami különös aura lebeg. A képviselők alig 24 órával a közgyűlés előtt kapták meg az előterjesztést – ez már önmagában is sokatmondó. Ráadásul a tervezett ütemezés alapján március 1-jétől, szinte azonnal, a Szakképzési Centrum irányítása alá került volna a terület.

Az ügy pikantériáját fokozza, hogy a pályázatot benyújtó Miskolci Szakképzési Centrum főigazgatója nem más, mint maga Molnár Péter, a miskolci KDNP frakcióvezetője, aki ráadásul a Köznevelési, Kulturális, Ifjúsági és Sport Bizottság elnöke is. Ez a nyilvánvaló összeférhetetlenség azonban senkit sem zavart a városvezetésben - Molnár Péter nemcsak határozottan érvelt a saját intézménye érdekében, de még szavazhatott is az ügyben.

Molnár Péter természetesen nem hagyta ki a lehetőséget, hogy kritikát fogalmazzon meg azokkal szemben, akik a Csengey-kert védelméért emelték fel szavukat. Szerinte ők "Miskolc jövője ellen" érvelnek, és csupán "újabb gumicsontot" találtak, amit felnagyíthatnak és rágcsálhatnak. A kert előtt álló művészeti alkotásokkal kapcsolatban is kifejezte nemtetszését, kijelentve, hogy a "szocreál" betonfal, amit jelenleg próbálnak színesíteni festékekkel, valójában eltűnne a városképből.

A közgyűlés végül 16 támogató, 5 ellenző szavazat és 2 tartózkodás mellett jóváhagyta a javaslatot. Ezt követően azonban civil ellenállás indult el: az aHang miskolci csoportja aláírásgyűjtésbe fogott a kert megóvása érdekében. A kezdeményezést az aPont Miskolc, a Padtársak civil közössége, valamint több független önkormányzati képviselő is támogatta.

Ekkor következett a meglepetés: Tóth-Szántai József polgármester egy videós üzenetben bejelentette, hogy a Csengey-kert "megmarad a réginek", vagyis továbbra is "a belváros vidám, zöld és pezsgő közösségi helyszíne" lesz. Az indoklás alapján a tudásközpont végleges elhelyezése az Andrássy Gyula Gépipari Technikum területén fog megvalósulni, így a Csengey-kert csupán "ideiglenes" szerepet kapott a pályázatban.

A polgármester zárógondolata – "Nem szükséges mindig politikát csinálni mindenből, és néha jót is feltételezhetnénk egymásról" – a jelenlegi helyzet tükrében legalábbis ellentmondásosnak tűnik. Különösen figyelembe véve, hogy a közgyűlésen egyáltalán nem esett szó sem ideiglenes megoldásokról, sem pedig alternatív helyszínekről.

A jelenlegi elmesélés végül boldog befejezést hozott, de számos olyan kérdést hagy maga után, amelyekre még nincsenek válaszok.

Miért kellett a közgyűlésnek villámgyors döntést hoznia, amikor valójában létezett egy másik, alternatív helyszín is? Miért nem merült fel az Andrássy Gyula Gépipari Technikum, mint lehetőség, a közgyűlés során? Hogyan szavazhatott egy olyan képviselő, aki nyilvánvalóan érintett az ügyben, a kérdésben? És talán a legfontosabb: a civil ellenállás valóban befolyásolta a döntést, vagy a háttérben más, összetett folyamatok játszódtak le?

Bármi is legyen a valóság, a miskolci lakosok most egy kis időre fellélegezhetnek – a Csengey-kert megmarad. Az ügy mögött azonban mélyebb tanulságok rejtőznek, amelyek túlmutatnak egyetlen városi zöldterület sorsán: rávilágítanak a helyi döntéshozatal átláthatóságának hiányosságaira, a hirtelen hozott, alapos viták nélküli döntések kockázataira, és arra, hogy a közösségi összefogás valóban képes változást hozni – még akkor is, ha a végén kiderülhet, hogy mindez csupán egy előre megtervezett színdarab része volt.