Trump a saját, falklandi háborúját vívja a politikai arénában, ahol a vámpolitika a csatatér.


Üdvözöljük az "On the Other Hand" rovatban, ahol személyes vélemények és elemzések kapnak helyet! A cikkek a szerzők egyéni nézeteit tükrözik, és nem feltétlenül tükrözik a Portfolio szerkesztőségének hivatalos álláspontját. Amennyiben szeretné megosztani gondolatait a témával kapcsolatban, kérjük, küldje el írását a [email protected] e-mail címre. A közzétett írásokat itt találja meg.

A Trump által a "felszabadítás napján" közzétett, a "kölcsönös" vámok célpontjait felsoroló listán szereplő 57 ország és terület közül mindössze három – Brazília, Kanada és Kína – mutat némi hajlandóságot, hogy komoly válaszlépésekkel reagáljon az Egyesült Államok lépéseire. A Heard és McDonald-szigetek, amelyeket kizárólag pingvinek népesítenek be, érthető okokból csendben maradnak, de meglepő, hogy a megtorló intézkedésekkel kapcsolatos várakozások ellenére ennyi ország választotta a tétlenséget az amerikai agresszióval szemben.

Az Európai Bizottság és az Egyesült Államok között létrejött megállapodás igazán meglepő, ha ezt a nézőpontot vesszük figyelembe.

Cserébe az EU gyakorlatilag semmiféle konkrét előnyhöz nem jut, csupán egy amerikai ígéretet kap arról, hogy egyelőre nem emelnek újabb vámokat. Emellett a megállapodás megkönnyíti az amerikai exportőrök számára az európai piacokra való bejutást, míg az európai vállalatoknak további nehézségekkel kell szembenézniük az Egyesült Államokban. Von der Leyen üdvözli, hogy a megállapodás véget vet a vámokkal kapcsolatos hosszú ideig tartó bizonytalanságnak, de kérdéses, hogy a nagyobb kiszámíthatóság időszaka mennyi ideig tart majd.

Az eredményeket sokan az Európai Unió gyengeségének bizonyítékaként értelmezik, és ezt a nézetet nem teljesen alaptalanul támasztják alá.

A Bizottságnak 27 tagállam képviseletében kellett egyeztetnie a megállapodás részleteiről, miközben minden ország eltérő álláspontot képviselt arról, hogy Európának milyen mértékben kellene fellépnie az Egyesült Államokkal szemben. Franciaországban széleskörű támogatásra talált az a nézet, hogy elengedhetetlen szembeszállni Washington politikájával. Ezzel szemben Németországban a jármű- és gépipari szektor volt a politikai irányvonal fő alakítója, hiszen kétségbeesetten próbálja megőrizni az amerikai piacra való hozzáférést, legalábbis nem sokkal kedvezőtlenebb feltételekkel, mint amilyeneket Japán, Dél-Korea és az Egyesült Királyság élvezhetett. Ezek a nézeteltérések komoly korlátokat szabtak a Bizottság mozgásterének.

Emellett ott van az a lényeges tényező is, hogy az Európai Unió továbbra is az Egyesült Államokra támaszkodik a fegyverbeszerzés terén, és nélkülözhetetlennek tartja Amerika támogatását Ukrajna ügyében. Európa egyre inkább tudatában van saját sebezhetőségének, és igyekszik függetleníteni magát az Egyesült Államoktól, hogy megerősítse védelmi és geopolitikai képességeit. Azonban az ebben az irányban tett komoly lépések megvalósulása valószínűleg még hosszú éveket igényel.

Európa nem rendelkezik olyan nyomásgyakorlási eszközzel, mint Kína a ritkaföldfém-finomítás feletti kontrollal, ami lehetővé teszi a pekingi kormányzat számára, hogy célzott megtorló lépésekkel fenyegessen az amerikai csúcstechnológiai iparágak és az ország védelmi szektora számára nélkülözhetetlen inputtermékek elvágásával.

Záró gondolatként, akárcsak más gazdasági rendszerek esetében, amelyek a válaszlépések mérlegelésével foglalkoznak, Európa is szembenéz az "őrült ember" dilemmájával. A megtorló intézkedések mellett szóló legfőbb érv általában az, hogy ezek képesek elrettenteni a másik felet a további agressziótól. Egy racionálisan gondolkodó vezető felismeri, hogy egy kereskedelmi háború elindítása, akárcsak a hagyományos konfliktusok esetén, ellenállást generál, amely során az országának éppen annyira kell majd szenvednie, mint az ellenfélnek.

Ez a stratégia azonban csak akkor lehet sikeres, ha a vezetők racionálisan közelítik meg a helyzetet. Trump kereskedelempolitikai döntéseit nyilvánvalóan egy irracionális hit vezérli a vámokban – ahogyan ő fogalmaz, a "szótár legszebb szavában" – valamint az a furcsa elégedettség, amelyet az ellenfelek, sőt, még a szövetségesek megbüntetéséből merít. Mindez független attól, hogy milyen súlyos következményekkel jár ez az Egyesült Államok számára. A tárgyaló feleknek, nem csupán Európában, megalapozott okuk volt arra, hogy féljenek attól, hogy Trump megtorló lépésekkel fog reagálni a válaszlépésekre, ami feszültséghez és további károkhoz vezethet.

Van azonban egy ellenkező vélemény is, miszerint Európa erőt, nem pedig gyengeséget mutatott Trump kereskedelmi háborújára adott válaszában.

A vámokkal való viszontválaszolás, főleg ha azok nem képesek elrettentő erővel bírni, tökéletesen illusztrálja azt a helyzetet, amikor egy ország saját gazdasági érdekeit sodorja veszélybe.

A növekvő importárak elősegítik az inflációt, ami hátrányosan érinti a fogyasztókat. Az importált nyersanyagok megadóztatása, ahogyan azt az Egyesült Államokban is tapasztalhatjuk, nemcsak drágábbá, hanem hatékonyság szempontjából is gyengébbé teszi a belföldi termelést. Ezzel párhuzamosan az importverseny visszaszorulása a járadékvadászat (rent seeking) jelenségét is felerősíti: a helyi gyártók lobbizni fognak a vámkedvezményekért, és kampánytámogatásokkal próbálják meg biztosítani kedvezőbb feltételeiket.

Európa tehát bölcsen cselekedett, amikor kerülte az önkárosító intézkedéseket.

Jelenleg elengedhetetlen, hogy a figyelem a latin-amerikai Mercosur csoporttal létrejött szabadkereskedelmi megállapodás ratifikálására, a Kínával folytatott kereskedelmi kapcsolatok megerősítésére, valamint a multilaterális kereskedelmi rendszerhez való visszatérésre összpontosuljon. Mindezeket figyelembe kell venni, függetlenül attól, hogy az Egyesült Államok részt vesz-e ebben a folyamatban vagy sem.

Trump kereskedelmi háborúja és Thatcher Falkland-szigeteki konfliktusa között egyértelmű párhuzam húzódik: mindkettő hatékonyan tereli el a figyelmet a hazai politikai kihívásokról.

Thatcher idején a munkanélküliségi válság súlyosan érintette az országot, míg Trump esetében a Jeffrey Epstein ügy körüli kérdések foglalkoztatják a közvéleményt. Epstein, aki elítélt pedofil volt, tragikus körülmények között hunyt el, miután bírósági tárgyalásra várt szexkereskedelem vádjával. A két politikai figura tehát különböző, de mindkettőjük életét és politikai karrierjét meghatározták a válságok és a botrányok.

A dél-atlanti térségben aratott győzelemének köszönhetően Thatcher még nyolc évig volt hatalmon. Az amerikai alkotmány értelmében Trump 2033-ig nem töltheti be az elnöki tisztséget. Vagy legalábbis ezt akarják elhitetni velünk.

Barry Eichengreen egy elismert közgazdász, aki a pénzügyi rendszerek és a globális gazdasági válságok szakértője. Munkássága során számos fontos témát érintett, mint például a monetáris politika, a nemzetközi kereskedelem és a pénzügyi stabilitás. Eichengreen különösen ismert a közgazdaságtan történeti perspektívájú elemzéseiről, amelyek segítségével mélyebb megértést nyújt a gazdasági trendek és események mögött meghúzódó mechanizmusokról. Kutatásai révén hozzájárult a válságkezelési stratégiák kidolgozásához, valamint a globális pénzügyi rendszer reformjához. Munkássága nemcsak tudományos körökben, hanem a politikai döntéshozatalban is jelentős hatással bír.

A Kaliforniai Egyetem (Berkeley) közgazdaságtan és politikatudomány területén tevékenykedő professzora. 1997 és 1998 között a Nemzetközi Valutaalap (IMF) főtanácsadói pozícióját töltötte be. Kutatási érdeklődése kiterjed az árfolyam-politikára, valamint az európai és ázsiai gazdasági integrációra, továbbá az IMF politikájával kapcsolatos kérdésekre is.

Related posts